az április szélben elsodort két elhasznált zsepi
a kuka mellett - 
emlékeket hagytam ott
fertőzött szavaimmal telitorkom
felköhögöm azt, mi bennem maradt
belőled:

a hiány, hogy nem hiányzom
a hiány a villamosról leszállva 
a kéregető kezei között
ma sem találnak megnyugvásra szívdobbanásaim

a virágárus néni törött derekában
a törött, meghajlott nárciszokban magamat látom
azt, ahogyan feléd hajlottam

talán egy rosszul bepötyögött telefonszám
téves hívás, hogy hittem ezer és ezer közül
lottó ötöst találok
nem is - 
csak téged
elég lett volna ennyi

néha tudom igaz
néha csak vigasz
hogy “egyikünk sem áll erre készen”
míg én magamat tagadom
te azt, hogy én voltam
s vagyok

Ophelia, ki nem hal meg Hamletért