Ophelia sétál a galambürülékes-pisifoltos pesti utcákon.
Kérdések helyett csak
Kitépett hajszálak mögötte
Fehér ruhája szimbiózisban a holdfénnyel.
Felcsipegetett
Ophelia keres a madarak földjén
Talán Hamletet?
Talán az elhasznált álmait lepelbe csavarva a csillagok között?
 
Lóg a levegőben az idő medálja leláncolva
Manipulálva vele emberek hadát.
Ophelia félholt fehér – ölelkezik a holdfénnyel
Az éjszakai buszra vár
Hamlet sehol.
 
Éjfél. Se tündérek, se busz, se Hamlet.
Ophelia hajában a virágkoszorú is elhervadt, mint
A nem locsolt orchidea.
Álommal teli szemek róják az utakat
Minden pillantás mögött mágia lobog.
 
A buszra várva minden részeg ember azt kérdezi:
„Ez lenne Ophelia?”
„Ez lenne a halál angyala?”
Igen. Ez.
Ő.  Ophelia liliomillatú álomba vonja a várost.
Megtalálta fehér leplét, betakarja vele a macskaköveket.
 
Szunnyad a város.
A csillagok ásítása alatt lézeng Ophelia.
Keresi Hamletet, a holdfény sír szemében.

a porszem
megtörik arany fényben a levegőben
a por száll
villamos ülések kopott kávéfoltjaiból
kávéfolt a szám sarkán
a reggeli függőség maradványa
mint szerelmeseket, összeköt kettőnket
buda s pest tejeskávé-illatú reménye


a felhők
pillangóban úsznak tovább
a felnőtt
gyorsban a piroson hajt át
én megrekedek
a kettő között (sárgalámpa-szindróma)
várom a zebracsíkok közötti partraszállást

a drámai akció
leárazott napsütésben giccsfürdés, a dunán sem látni át
az urbánus akció
szórólap-képeslap, üdvözlet a metrós fejlehajtás

a szél
végül kooperál a várossal: menetszélben szoknyafelfújás az új hobbi
a széll kálmán tér
nem kooperál senkivel. legyen moszkva
legyen ez az utolsónak maradt
palacsinta
budapest üres zsírfoltos tányérján  

egyszer az összetört tányér vagyok a padlón, megkopott virágminták tarkítják testem. a repedések mentén írom meg magam. a fehér porcelánpor hullik belőlem rád.

máskor az a légzés, ami megreped cselekvés közben. sárgás fény vetül testemre, csontig-lélekig hatol a meleg napsütés. elmúlt a szeretet, mint a napfogyatkozás

kapaszkodok a fénybe, az elmúlt szavakba. értelmet próbálok keresni, de nincs kivel megbeszélni a jövőt és a múltat. 

lassan megint azt hiszem, a képzeletem játszott velem. olyan vagyok, mint egy elhagyatott, megerőszakolt rongybaba a kuka mellett. 
nem értek a játékokhoz, nincs kivel megtanulnom. 

mikor kihuny a fény az égről, és már csak a hold nedves sugara beszél hozzám, tudom, nincs elég erőm ezt egyedül végigcsinálni. 
mellékszereplő vagyok az életben, a másodpercmutató a számok körül. nincs életem. 
este a gyógyszerek gondolatával zsonglőrködök.
próbálom megérteni, mi a baj velem.
próbálok a ház lenni hitel nélkül, a szépen elsimított jövőm, amit nem éget ki a vasaló. 

nem értek semmit. nem értem, miért bonyolult egymást szeretni. én nem engedem senkinek (csak neked lehetne). utálok mosolyogni és bájcsevegni.
veled nem lenne semmi ilyesmi.
veled elhittem, valamit - többek között magamat és a lét értelmét -, amit félek, soha többet nem fogok már. átverted az életemet, és én továbbra is szeretem azt, aki vagy.

szétszedem magam, hogy eltömítsem űrt. 

*Demi Lovato - Heartattack