egy városnyi zaj ma a csend
olvasok melletted
elférek a tekintetekben, a félrenézésekben, a sóhajokban
Sylvia Plath üvegburája a kezeimben
üvegbura körülöttem
az aluljárós a kéregető kezei között
ma sem találnak megnyugvásra szívdobbanásaim

a lift ajtaja nyekereg, klausztofóbiás leszek
kollektív elzártság, mikor elfordítom a kilincset a zárban
kirekesztettem magamat is és veletek együtt várom
valaki engedjen be
talán te
pont te
lehettél volna
a pilinszkys verssor
az életen át tartó
köz-ügy
köz-botrány
az ágy
ahol most fekszek
és próbálok elférni
de kitúr a magány, nem hagy aludni
hiába férnénk el rajta ketten is

a köz-ügy 
a köz-botrány
hogy valaki már megint öngyilkos lett
csakhogy megölt 150 ártatlant
és a balhét megint a depresszió viszi el
a közös tabu
a kollektív magány
hogy nem engedem be magam és titeket sem
nézzük meg, ki jut be elsőnek 
ki meri tovább nézni a másikat
ki meri megtenni az első lépést
én vagy te

ki hiányzik a sorból?
a hiány 
a magány
a te és az én, a mi
a megrepedt üvegbura
amit tányérok helyett törögetek

hogy megtaláljam a kulcsot
és beengedjem mindenkit